Család

Pillanatok, amikor azt gondoltam, hogy az anyaság rémálom lehet

Félreértés ne essék, imádom a gyerekeket. Szeretek velük beszélgetni, bolondozni, és hihetetlen bölcsességükkel egy másodperc alatt levesznek a lábamról. Viszont még nem vagyok gyakorló szülő, és amikor barátkozni próbálok az anyaság gondolatával, jönnek olyan helyzetek és történetek, amelyek hallatán nyüszítve menekülne a világ legtávolabbi zugába a békeszerető énem.

Gyönyörű őszi délután volt. A levelek rikító sárga és bársonyosan bordó színben egyensúlyoztak az ágakon. A felhőkön átszűrődött a búcsúzó nap fénye, a levegő tele volt avarillattal. Előre örültem, hogy a busz ablakán kibámulva a legcsodásabb arcát élvezhetem majd az ősznek hazafelé menet. Öt perccel indulás előtt szálltam fel, kényelmesen elhelyezkedtem, és vártam az én kis “természetfilmemet”. Aztán az ajtócsukódás előtti másodpercben belerobbant a csendes délutánba egy anyuka, babakocsiban tolva kétévesforma tündéri, szőke kisfiát.

A gyerek üvöltött. Nem panaszosan sírt, nem lustán hisztizett, hanem rendesen, izomból ordított. Annyira, hogy pár perc múlva duzzogva fel is adtam a kedvenc rádióműsorom hallgatását. Egy ismerősömmel chateltem közben, akinek hasonló korú gyereke van. Amikor vázoltam a szituációt, szinte hallottam a hangját, ahogy gurgulázva nevet rajtam a vonal túlsó végén, hiszen pontosan ismeri az anyasággal kapcsolatos szorongásaimat. Hogy mik ezek a szorongások? Röviden összefoglalva: az, hogy ez nekem majd nem fog menni. Mert vannak helyzetek, amiket egyszerűen nem tudom, kibírnék-e ép ésszel, vagy meg tudnék-e oldani úgy, hogy mindketten – a gyerek is és én is – élve, maradandó pszichés károsodás nélkül kerüljünk ki belőle.

Persze sejtem a lelkem mélyén a választ, de valahogy az anyasággal kapcsolatos félelem nálam olyasmi lehet, mint a vizsgadrukk. Ahogy egyre közelebb kerül a vizsga napja, úgy alszik ki a szorongó hallgató önbizalmának utolsó szikrája is, és a helyébe lép egy mindennél kínzóbb érzés, ami azt súgja: kizárt, hogy ez menni fog. Aztán persze mégis sikerül – hol jobban, hol rosszabbul. És amikor az ember büszkén szorongatja a diplomáját, fel sem merül benne, hogy nem érte meg a sok fáradság és idegeskedés. Így gondolok én a szülői lét kihívásaira is. Mondok most néhány helyzetet, amikor bizonyságot nyertem arról, hogy nem a szénlapátolás, a gyöngyhalászat vagy a csatornatisztítás a legkeményebb meló a földön, hanem minden kétséget kizáróan a gyereknevelés.

Pillanatok, amikor azt gondoltam, hogy az anyaság rémálom lehet

Amikor ordít

Nem tudom, meddig üvöltött a tegnapi kisfiú a buszon. Én 28 perc alatt értem haza, és amikor leszálltam, még javában zengett a hangjától a váci járat. Pedig az anyukája végtelen türelemmel mindent megpróbált, a halk énekléstől a piros levelű fák számolgatásáig. Végül még egy kedves utastárs is a kis család segítségére sietett, és csodák csodája, sikerült nevetésre bírnia a gyereket. Aki viszont attól fogva nem az elégedetlenségtől, hanem a gyönyörűségtől ordított dobhártyarekesztő hangerővel. És az anyuka szeme szinte meg se rebbent, látszott, hogy edzésben van már. Mosolygott, rutinszerűen próbált fegyelmezni, és egy pillanatig sem csüggedt. Én pedig a tegnapi nap embere címet gondolatban neki adományoztam.

Amikor szobatisztaságra kell szoktatni

Bele sem merek gondolni abba például, mit érezhet az anyuka, amikor már nagyjából szobatiszta a gyerek, de véletlenül becsúszik egy kósza baleset, és hopp, belekakil a strandmedencébe. Most komolyan, mit csinálsz ilyenkor? Nyilván szeretnéd, ha elnyelne a föld, de ehelyett szólsz az úszómesternek, hogy van egy kis gond, aztán égsz, mint a rongy, és gyorsan eltakarodsz a tett színhelyéről.

Amikor kakis seggel rohangál a lakásban, és itt-ott hagy egy kis mementót

Maradva a szobatisztaság példájánál, az egyik kedvenc rémtörténetem, amikor az anyuka épp visszatért a munkába, és pár napig apuka próbálta uralni az otthoni helyzetet a másfél éves kislánnyal. A gyereknek egy reggel épp huncut kedvében volt, és miután apa lefejtette róla a kakis pelenkát, pucér popsival futásnak eredt, és pillanatok alatt körbeülte a fehér kanapét, kisebb-nagyobb barna foltokkal jelezve útvonalát.

Amikor meghallom azt a szót, hogy gátmetszés

Egy dolog az az út, amin a szülésig végigmennek a kismamák – bár tudom, az sem diadalmenet, sőt! De a gondolat, hogy a finálé az lesz, hogy egy kulcslyukon kell átpréselned egy görögdinnyét, finoman szólva sem tűnik túl vonzó ötletnek. Ha ezt azzal súlyosbítjuk, hogy a lakatosnak egy szikés zártágítást is le kell bonyolítani a művelet közben, akkor már érzem is, amint hideg verejtékcsepp gördül végig a gerincemen.

Minden alkalommal, amikor a szoptatás kínjairól értesülök

A tudat, hogy kilenc hónap várakozás után egyszer csak ott van a kezedben egy aprócska emberi lény, egy édes kis csomag, aki a te véred, a világ legcsodásabb érzése lehet. De aztán ott vagy te, a nő, és a te melled. És a feladat, hogy ennyi felszereléssel tartsd életben az utódodat. És ez baromi rémisztő tud lenni – nem csak első látásra. Szörnyülködve olvastam annak az édesanyának a sorait például, aki koraszülött kisfiához kétóránként kelt fel eleinte, és minden szoptatás kínkeserves szekatúra volt, mert a baba teljesen erőtlen volt. Az anyukának annyira borzalmas élmény volt az egész szoptatás, hogy amikor végül sikerült elválasztania a kicsit, ünnepélyesen elégette a kályhában az összes szoptatós melltartóját. Én pedig gondolatban átöleltem a hős asszonyt.

Amikor jön a foga

Egy barátnőm mesélte, hogy abban az időszakban, amikor jött a foga a kisfiának, ő gyakorlatilag megtanult alvás nélkül élni. Pontosabban pár másodpercig tartó kis mikroalvásokkal vészelt át hónapokat. Én, ha hat óránál kevesebbet alszom, totál használhatatlan vagyok egy napig. Ha ez huzamosabb ideig tart, akkor elviselhetetlen fúria is leszek. Hogyan képesek az anyák éjjel-nappal a türelem mintaképei maradni, miközben saját magukra annyi idejük sincs napokig, hogy a hajukat megmossák? Rejtély.

Pillanatok, amikor azt gondoltam, hogy az anyaság rémálom lehet

Amikor rádöbbensz, hogy soha többé nem leszel egyedül

Kapcsolatfüggőknek ez a gondolat maga a Nirvána lehet, de egy felnőtt nőnek, aki évekig élt egyedül, és megszokta, hogy akkor húzza magára a csend áldásos takaróját, amikor éppen kedve szottyan, nem egy megnyugtató érzés arra gondolni, hogy eljön egy időszak az életében, amikor évekig nem lesz egy nyugodt, magányos pillanata sem, és akkor is kíváncsi szempár mered majd rá egyméteres magasságból, amikor éppenséggel a vécén trónol.

Amikor repkednek a tízezresek

Egy  fiatal párnak még akkor sem könnyű kijönni a havi fixből a mai Magyarországon, ha gyermektelenek. De amikor arról hallok történeteket, hogy mennyi pénz megy el havonta pelenkára, ruhára, cipőre, bölcsődére havonta, akkor mindig rádöbbenek, hogy az anyák a világ legnagyobb varázslói, Harry Potter kistáska hozzájuk képest.

Amikor a szex már csak romantikus filmekből rémlik

Persze tudom, lehet szex nélkül élni, de azért egy egészséges felnőtt párkapcsolatot én nehezen tudok elképzelni nélküle. Márpedig ha egy 3 év körüli kisded az éjszaka legváltozatosabb pillanataiban jelenik meg macival a hóna alatt a hálószoba ajtajában, mert épp halálra rémítette valamilyen nem létező fenevad a sötétben, akkor bizony a hitvesi ágyban egy időre elhalványul a szerelem lángja, és átveszi a helyét a szerelem gyümölcse.

Amikor forgatja a szemét és válogat

És amikor a gyanútlan szülőjelölt azzal próbálja magát nyugtatni, hogy csak pár év kitartás kell, mert ha a kisgyerek nagyobb gyerek lesz, csökkennek a szülők terhei is, akkor jön a kolléganő, aki arról mesél az ebéd közben, hogy hétvégente ő egyébként legalább öt-hatféle ételt főz ipari mennyiségben, hogy a kamaszodó gyerekei hét közben is tudjanak mit enni. Meg egyébként is – van, amit csak az egyik hajlandó megenni, a másik nem, úgyhogy ha nem figyel az igényekre, aligha tudja jóllakatni az egész családot.

És mindez csak a jéghegy csúcsa ugyebár.

Egy dolog elmélázni kicsit az anyaságon, és egészen más benne lenni, és napi rutinként kezelni a kihívásokat. Az anyai lét olyan lehet, mintha naponta kellene oxigénpalack nélkül megmásznia az embernek a Himaláját: egyszerre pokoli nehéz és inspiráló, gyönyörű feladat. Amikor pedig felérsz a csúcsra, az élmény kárpótol minden nehéz percért. De ha még nem vágtál neki a nagy útnak egyszer sem, össze kell szedni minden bátorságodat, hogy nekirugaszkodj. Aztán már megy magától az egész, hiszen csak egyik lábadat rakod a másik után. És különben is: annyian megjárták már ezt az ösvényt, biztos nekem is sikerülni fog.

Olvass többet az anyaságról:

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top